A fától a Karácsonyt!
Kezdjünk egy egyszerű képpel: Odakint esik a hó. Az utcán, a boltok kirakatain vagy éppen a házak ajtajain félreérthetetlen jelek mutatják, hogy már nagyon a közeleg valami különleges. A gyerekek pirospozsgásan róják az utcákat, önfeledten ugrálnak a hóban, felszabadulva a mindennapos iskolai teendők alól. Ugyanekkor nők és férfiak egyik üzletből a másikba rohangálva, kétségbeesett arccal keresnek valamit, amit ezek szerint nagyon elrejtettek. Ez lenne a Karácsony? Nem hiszem.
Minden második utcasarkon kisebb, vagy éppen óriási helyet elfoglalva kesztyűs emberek, tollmellényben pakolják egymásra napról napra százával a Karácsony jelképét. A karácsonyfa-állítás nem újkeletű dolog, már a 17. században tettek ilyet a skandinávok. Bár hozzánk egy kicsit később érkezett meg, a mai napig rendületlenül állja a sarat, és ma már nehezen elképzelhető egy 24-ei Szenteste, a szobában álló, illatos, feldíszített fenyőfa nélkül.
Feldíszített fenyőfák, amelyek Vízkeresztig pompáznak nekünk. Fenyőfák, melyek miután olyan odaadóan melengették szívünket, kidobásra ítéltetnek. Szebb napokat látott fák a kuka mellett. A karácsony elmúlt. Így kell ennek lennie? Azt a fát, amit nagy gonddal válogattunk, hazavittünk, itattunk, felöltöztettünk, tényleg csak simán kidobjuk? Van értelme ennek? Úgy gondolom, nincs.
Én megtaláltam a megoldást. Kivágott fenyőt többé nem veszek. Veszek inkább töves, földlabdás fenyőt, melyet nagy gonddal kiválasztok, majd hazaviszem, itatom, 24-én felöltöztetem, és családom körében gyönyörködök benne. Gyönyörködök benne Karácsonykor, tavasszal, nyáron, és a következő télen új társat választok neki. Nincs rohanás, nincs kétségbeesés, csak gyerekzsivaj, dísz, hó és fenyőfa. Ez lenne a Karácsony? Úgy hiszem.:)
